2011. április 4., hétfő
Orbán Viktor, a keresztény Magyarország felépítője. A demokratikus jogállamunk működési zavarai
Check out this SlideShare Presentation:
2011. január 23., vasárnap
Soto: Ki lépte át a Rubicont? Kis János: Orbán számára n...
Soto: Ki lépte át a Rubicont? Kis János: Orbán számára n...: "- Reflexió Kis János: Orbán számára nincs visszaút című, a Népszabadságban publikált eszmefuttatására - Tisztelt Kis János úr! Az eszmefut..."
Ki lépte át a Rubicont? Kis János: Orbán számára nincs visszaút
- Reflexió Kis János: Orbán számára nincs visszaút című, a Népszabadságban publikált eszmefuttatására -
Tisztelt Kis János úr!
Az eszmefuttatásaival nem érdemes vitatkozni, mert olybá tűnik, Önnek már nincsenek eredeti gondolatai. Ámde mégis szólok egy-két szót a korábbi érdemei okán.
Bizonyára ismeri Platón "barlanghasonlatát", ami a filozófiatörténet egyik leghíresebb szövege. Ön beleragadt Platón virtuális barlangvilágába és nem veszi észre, hogy a társadalmi folyamatok elhúztak a liberális köntösben díszelgő posztbolsevista őskövületek mellett.
Megértem, hogy nagy a riadalom az önök háza táján, mivel a pszeudoliberális hegemónia Európa-szerte kezd meginogni. Churchill tézise szerint: a demokrácia nem jó dolog, de nincs nála jobb. A demokrácia lényege a többségi akarat érvényesülése (kisebbségi jogvédelemmel). Az erkölcsi mélypontra süllyedt neoliberális körök vesztettek, amit képtelenek úriember módjára tudomásul venni. A hatalmi tébolyban szenvedő törpe minoritás hatalmas szürkeállománya csak húsz évig tudta manipulálni a többséget. Amint Bibó is megmondta, demokráciát csak demokratákkal lehet építeni. Önök azért vesztettek, mert demokratáknak nevezték magukat, de a tisztségviselőik nem rendelkeztek demokratához méltó erkölcsi minőséggel. Ellenben madárnak nézték a társadalmat.
Alea iacta est – mondta Julius Caesar, amikor a hadseregével átlépte a Rubicont. Orbán Viktor hiába lépné át az itteni Rubicont, mert az ország működését döntően befolyásoló transznacionális erőtér fölött nincs hatalma. Ha valaki átgázolt a demokrácia demarkációs vonalán, az a megtévesztés olimpiai csúcsát nyújtó pszeudoliberális had és személyesen Ön volt; például akkor, amikor a hazafiasságtól duzzadó parlamenti szereplése során bejelentette: unja már a vitát arról, hogy a Kossuth címeren legyen-e micisapka. Ha ez az európai erkölcsi normákkal szöges ellentétben álló bárdolatlan, iszonyúan sértő magatartás egy olyan ország parlamentjében történne, amelyikben a nemzeti önbecsülés halvány parazsa még pislákol, akkor a delikvens nem a saját lábán hagyná el az ország házát.
Végül óva intem a liberális hedonizmus nagy alakjait: nehogy totális letargiába zuhanjanak. Mi lenne akkor velünk? Akkor „nem maradna más csak a bőgatya, meg a fütyülős barack”, amint Landeszmann György főrabbi úr oly szellemesen felvilágosította a földönfutó magyarságot. A polgári demokrácia szabályai szerint semmi akadálya nincs, hogy a kitűnően képzett médiastratégáik az internacionalista testvériség égisze alatt a nagy tanító, Kun Béla módjára szórják a világmegváltó téziseiket a nép közé. És újfent utat mutassanak a mucsai provincializmus gödrébe süppedt magyar társadalomnak, hogy az - kiemelkedve a sötétségből - üdvrivalgások közepette ismét önökre szavazzon. Való igaz, némi aggodalomra ad okot, hogy a győzelem esélye aszimptotikus jelleggel konvergál a nullához. De hátha!
Üdvözlettel,
Sótonyi József
Tisztelt Kis János úr!
Az eszmefuttatásaival nem érdemes vitatkozni, mert olybá tűnik, Önnek már nincsenek eredeti gondolatai. Ámde mégis szólok egy-két szót a korábbi érdemei okán.
Bizonyára ismeri Platón "barlanghasonlatát", ami a filozófiatörténet egyik leghíresebb szövege. Ön beleragadt Platón virtuális barlangvilágába és nem veszi észre, hogy a társadalmi folyamatok elhúztak a liberális köntösben díszelgő posztbolsevista őskövületek mellett.
Megértem, hogy nagy a riadalom az önök háza táján, mivel a pszeudoliberális hegemónia Európa-szerte kezd meginogni. Churchill tézise szerint: a demokrácia nem jó dolog, de nincs nála jobb. A demokrácia lényege a többségi akarat érvényesülése (kisebbségi jogvédelemmel). Az erkölcsi mélypontra süllyedt neoliberális körök vesztettek, amit képtelenek úriember módjára tudomásul venni. A hatalmi tébolyban szenvedő törpe minoritás hatalmas szürkeállománya csak húsz évig tudta manipulálni a többséget. Amint Bibó is megmondta, demokráciát csak demokratákkal lehet építeni. Önök azért vesztettek, mert demokratáknak nevezték magukat, de a tisztségviselőik nem rendelkeztek demokratához méltó erkölcsi minőséggel. Ellenben madárnak nézték a társadalmat.
Alea iacta est – mondta Julius Caesar, amikor a hadseregével átlépte a Rubicont. Orbán Viktor hiába lépné át az itteni Rubicont, mert az ország működését döntően befolyásoló transznacionális erőtér fölött nincs hatalma. Ha valaki átgázolt a demokrácia demarkációs vonalán, az a megtévesztés olimpiai csúcsát nyújtó pszeudoliberális had és személyesen Ön volt; például akkor, amikor a hazafiasságtól duzzadó parlamenti szereplése során bejelentette: unja már a vitát arról, hogy a Kossuth címeren legyen-e micisapka. Ha ez az európai erkölcsi normákkal szöges ellentétben álló bárdolatlan, iszonyúan sértő magatartás egy olyan ország parlamentjében történne, amelyikben a nemzeti önbecsülés halvány parazsa még pislákol, akkor a delikvens nem a saját lábán hagyná el az ország házát.
Végül óva intem a liberális hedonizmus nagy alakjait: nehogy totális letargiába zuhanjanak. Mi lenne akkor velünk? Akkor „nem maradna más csak a bőgatya, meg a fütyülős barack”, amint Landeszmann György főrabbi úr oly szellemesen felvilágosította a földönfutó magyarságot. A polgári demokrácia szabályai szerint semmi akadálya nincs, hogy a kitűnően képzett médiastratégáik az internacionalista testvériség égisze alatt a nagy tanító, Kun Béla módjára szórják a világmegváltó téziseiket a nép közé. És újfent utat mutassanak a mucsai provincializmus gödrébe süppedt magyar társadalomnak, hogy az - kiemelkedve a sötétségből - üdvrivalgások közepette ismét önökre szavazzon. Való igaz, némi aggodalomra ad okot, hogy a győzelem esélye aszimptotikus jelleggel konvergál a nullához. De hátha!
Üdvözlettel,
Sótonyi József
2010. december 17., péntek
Soto: Orbán Viktor, a keresztény Magyarország felépítője...
Soto: Orbán Viktor, a keresztény Magyarország felépítője...: "Amikor Dél-Amerikában járok-kelek, a latinok két gondolattal reagálnak, ha Magyarország szóba kerül: Puszkász fantastico”, „La musica Hunga..."
2010. december 12., vasárnap
Orbán Viktor, a keresztény Magyarország felépítője. Mi kell még, hogy észhez térjen Magyarország?
Amikor Dél-Amerikában járok-kelek, a latinok két gondolattal reagálnak, ha Magyarország szóba kerül: Puskás fantastico”, „La musica Hungara es muy bonita”. Volt azonban egy eset, amikor Puskáson kívül egy másik híres ember, jelesül Orbán Viktor nevét is megemlítették. De mit megemlítették, egyenesen dalba foglalták, amint a YouTube-on is hallható Orbán Viktor, a latin-amerikai népdalok hőse címmel. A magyar történelem nagy alakjainak hőstetteit megénekelte Tinódi Lantos Sebestyén, a Kossuth-nótát az egész ország zengte, dehogy a világ másik felén egy magyar gyerek lepipálja népszerűségben Atahualpát, San Martint és a többi szabadsághőst, arra még nem volt példa. Miközben az államisága tizenhatodik születésnapját ünneplő Szlovákia rendszeresen kioktatja Magyarországot, igazán szívderítő a messzi tájakon aratott frenetikus diplomáciai sikerünk. Erre föl mit tesz a hálátlan Orbán Viktor? A televíziós fellépései során, ország-világ előtt bejelenti, hogy nálunk latin-amerikai állapotok uralkodnak. Ez fölöttébb sértő megnyilvánulás. De nem Magyarországra nézve! Nem éppen diplomatikus húzás, hogy Orbán Viktor egy földrészt inzultál.
A végén még megijed tőle Dél-Amerika. Orbán Viktor csak szeretné, ha Magyarország olyan mentális állapotban lenne, olyan karakteres nemzeti identitással rendelkezne, mint a gőgös Európa által lekezelt, harmadik világnak tekintett latin-amerikai társadalmak. A szándék azonban üdvözlendő: a pszeudoliberális korifeusokkal szemben Orbán Viktor legalább szeretne valamit tenni a földbe döngölt nemzeti önbecsülésünk helyreállítása érdekében. A kérdés csupán az alkalmazott taktika, ami ez idáig nem volt valami hatékony.
A nagyobbik gyerekem perui diplomata, de teljes jogú magyar állampolgár is, aki joggal kérdezi: mi oktatjuk ki Dél-Amerikát? Az európai társadalmak erkölcsi válságában az előkelő mélypontot elfoglaló Magyarországon piedesztálra emelkedett az erkölcstelenség, uralkodó felfogássá vált a tisztességtelen magatartás, mint az érdekérvényesítés leghatékonyabb eszköze. A korrupció már szinte intézményesített formát öltött. Nem kivétel a végrehajtó hatalom, a bírói hatalom és az ügyészség sem, amelyek virtuális jogkövető magatartást tanúsítanak, de a valójában kivonják magukat a jog uralma alól, és ezzel akadályozzák a polgári demokrácia működését. Sőt, a közhatalommal kollaboráló ügyészség színvonaltalan munkájának következményeképp egyes korifeusok mintát szolgáltatnak erkölcstelenségből, bíztatást adva a felnövekvő generációnak hasonló morál követésére. Ily módon nem a gazdasági válság az elsődleges probléma, az csupán következmény. A „se szabály, se morál” felfogás, a dilettantizmus, a megbízatásukkal rosszul sáfárkodó politikai erők tehetetlenkedése, az írástudók árulása, az állampolgári szerepvállalás hiánya és a civil társadalom bénultsága az igazi ok, ami generálta a nemzetromboló folyamatot. A morális válsághoz ráadásul szakmai színvonaltalanság, szervezetlenség társul. A Montesquieu-féle struktúra államhatalmi ágai meghökkentően gyenge színvonalon működnek. Az intézményrendszer gyakorlati működésében nem fejeződnek ki a demokratikus jogállam eszményei, az alapjogok.
Összességében: az állam képtelen ellátni az alapvető funkcióit az Európai Unió tagállamához méltó színvonalon.
És mindeközben mit csinál a magát nemzetinek valló politikai erő? Feltartja a kezét, mint Pilátus a krédóban. Úgy viselkedik, mint valami kívülálló, mintha semmi felelősség nem terhelné. Súlyos felelősség terheli Fideszt is azért, hogy Magyarország a transznacionális tőke vazallusává, médiavezérelt szolganemzetté vált, amely nemcsak az identitását vesztette el, hanem gyakorlatilag a szuverenitását is. A magát hirtelen szociáldemokratává átkeresztelt MSZP-vel egy húron pendülve, a jobbközép parlamenti pártok is megszavazták a sarkalatos törvényeket, amelyek következtében olyan jogi, gazdasági, erkölcsi környezet alakult ki Magyarországon, ami példátlan a modern civilizációk történetében, nevezetesen: a magyar polgár hátrányba került a saját hazájában a külföldivel szemben.
A hatalom demokráciát hirdet, de diktatúrát gyakorol. Hogyan lehetséges ilyen áldatlan állapot a polgári demokrácia szerinti „lex facit regem” (joguralom) égisze alatt? Úgy, hogy a magát függetlennek valló, de valójában függőségi viszonyban lévő bírói hatalom eltávolodott a társadalom igazságérzetétől, és a Kelsen-féle jogformalizmust követő, jogforrásnak tekintett „bírói gyakorlat” akadályozza az állampolgári jogérvényesítést a közhatalommal szemben. Az Alkotmányunk a totalitárius rendszerből örökölt sztálinista alaptörvény toldozott-foldozott változata, a jogszabályok nem felelnek meg az európai alkotmányosság kritériumainak. De a hatalom még a gyenge szakmai színvonalú törvényeket sem tartja be, illetve nem tartatja be. Vegyük például az úgynevezett médiatörvényt, amely a magyar jogalkotás negatív csúcsteljesítményeként értékelhető Werbőczy Tripartitum-máig visszamenőleg. Nem elég, hogy a profitorientált média más nemzetek szubkultúrájának legócskább szemetét sugározva rombolja a kulturális értékeinket, hanem a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (dicső jogelőd: ORTT) még bíztatást is ad a jogsértő magatartáshoz például azzal, hogy nem hajtotta végre a Legfelsőbb Bíróság ítéletét, amely az RTL-el megkötött műsorszolgáltatási szerződés felbontására vonatkozik. Következőleg a médiahatóság milyen erkölcsi alapon vár el jogkövető magatartást a műsorszolgáltatóktól? A törvényben hiába fejeződik ki a kulturális értékeink védelmét szolgáló jogalkotói akarat, a transznacionális érdekszférát szolgáló tömegkommunikáció hatósági segédlettel pusztítja az évezredes magyar kultúrát, benne a legféltettebb kincsünket, a nemzeti összetartozás legfontosabb elemét, az anyanyelvünket.
Az úgynevezett rendszerváltozást követő tömegkommunikáció így jellemezhető: a mennyiség forradalma, a minőség bukása. Az elektronikus médiumokban soha nem látott szakmai dilettantizmus tombol, amely már a bűncselekmény határát súrolja. Ennek legfájóbb következménye a nyelvrombolás. Miközben az északi szomszédunk nyelvtörvénnyel sújtja a kisebbségi sorsban sínylődő magyarságot, mit teszünk mi az anyanyelvünk védelmében? Semmit. Sőt, éppen ellenkezőleg: mind a kereskedelmi, mind a közszolgálati médiumok folyamatosan rombolják a felnövekvő generáció beszédkultúráját. Hála a jó égnek, vannak még gyönyörű magyarsággal beszélő, kellemes hangú szerkesztők, de már nem az általuk képviselt minőség a jellemző.
A riporterek, tudósítók, műsorvezetők többsége a szép magyar beszéd artikulációs bázisától, ereszkedő dallamvezetésétől idegen, éneklő, a mondatvégeket lebegtető, rossz ritmizálású, monoton hangsúlyozású, affektáló, gépies beszédmodort terjeszt. Az értelemzavaróan rossz hangsúlyozást még tetőzik hibás hangképzéssel (dysphonia) is: például „a” hang helyett „e” hangot ejtenek, ami kulturálatlan, nyegle, affektáló, fülsértően magyartalan beszédet eredményez. Egyes „sztár” műsorvezetők még fokozzák a hallgatók szenvedését azzal, hogy súlyosan beszédhibásak, pöszék, selypítenek, hadarnak, mekegnek-makognak.
A tömegkommunikáció kiegyensúlyozatlan tulajdonosi struktúrájából következő liberális hegemónia következményeként az ezeréves Magyarország fennmaradásában hozzávetőlegesen nulla szerepet játszott liberalizmus a közgondolkodás vezérfonalává vált. Természetesen nem Széchenyi, Deák, Eötvös, Kossuth nemzeti liberalizmusáról van szó, amellyel összemossák a mostani nemzetrontó liberalizmust. A liberalizmusnak eredetileg abban volt óriási jelentősége, hogy jogállami alapokra helyezte az autokrata rendszereket, amely folyamat a XIX. század végére befejeződött. Korukban a demokratikus jogállam mindenki számára biztosítja azokat a szabadságjogokat, ami a liberalizmus fő értéke. Következőleg a liberalizmus, mint önálló politikai irányvonal értelmetlenné vált a modern polgári demokráciákban. A jogegyenlőség alkotmányos garanciájának égisze alatt mit akarnak bizonytani a liberálisok? Orwelltől plagizálnak: mindenki egyenlő, de a liberálisok még egyenlőbbek. Ezek szerint őket kell követni.
Cui prodest? – mondja a latin. Milyen nemzeti érdek fűződik a folyamathoz? A klasszikus demokrácia-felfogással összeférhetetlen, hogy egy törpe minoritás döntően befolyásolja a többség eszmerendszerét, értékszemléletét. Az „orwelli liberalizmusnak”, a zabolátlan szabadelvűségnek az lett a tragikus következménye, hogy az elmúlt húsz évben az identitástudat, a nemzeti önbecsülés, a magyar történelmi, kulturális örökség tökéletesen háttérbe szorult a médiavezérelt közgondolkodásban és közoktatásban. Az elsődleges ok a tisztességtelen piaci versenyhelyzet, illetve a tömegkommunikáció tulajdonosi szerkezetének radikális megváltozásában keresendő. A magyar médiapiacon az idegen tulajdonú kereskedelmi televíziók dominanciája mellett a Magyar Televízió és a többi közszolgálati médium marginális szereplő. A totalitárius rendszer proletárdiktatúrájának információs monopóliumát felváltotta transznacionális erőtér kommunikációs diktatúrája. Szó sincs pluralizmusról, esélyegyenlőségről, objektivitásról. A túlreprezentált liberális erők árnyékában a különböző társadalmi csoportok korántsem kapnak azonos esélyeket a tömegkommunikációs eszköztár használatában, beleértve a nemzeti tulajdonban lévő frekvenciakészletet is. A profitorientált kereskedelmi médiumok a szó szoros értelmében meghatározzák a felnövekvő generáció értékrendjét, a szellemiséget, a követendő erkölcsi, viselkedési mintát. A tulajdonosi szerkezetből eredő hátrányt még súlyosbítja a keresztény-konzervatív értékrendet valló médiastratégák amatőrizmusa. És mit tett az ORTT, illetve mit tesz a jogutód Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság? Gyakorlatilag semmit. Hagyja eszkalálódni az értékromboló folyamatot ahelyett, hogy pozitív diszkriminációt alkalmazna a médiatörvényben előírt jogalkotói akarat teljesítése érdekében.
Bezzeg a liberális ellenzék! Képtelenek úriember módjára tudomásul venni, hogy a választói akarat beledöngölte őket az agyagba. Minő pech! De hát Churchill is megmondta: a demokrácia nem jó dolog, de nincs nála jobb. Posztkommunista neoliberálisokra szabott demokrácia pedig sosem volt és vélhetően nem is lesz soha. A civilizált országokban szokásos erkölcsi normákkal szöges ellentétben áll, hogy a bolsevik taktikai hagyományokat követő liberális ellenzék hátba támadja a példátlanul széles társadalmi felhatalmazást kapott kormányt és kormányfőt a nemzetközi színtéren az új médiatörvény ürügyén. Gondolják: demokrácia ide demokrácia oda, az mégiscsak tűrhetetlen, hogy az ezeréves keresztény Magyarországon meginogjon a liberális hegemónia. De fölösleges a nagy riadalom. A régihez hasonlóan az új médiatörvényben megfogalmazott vezérelv, nevezetesen a nemzeti identitás megőrzése, az kulturális értékközvetítés, a tárgyilagosság, a sokszínűség és szakszerűség aligha fog működni, mert nincsenek megfelelő garanciák a megvalósításhoz. Az Európai Unió különféle bizottságai miért nem ezzel, a húsz éve tartó kártékony folyamattal foglalkoznak? A médiapiac tulajdonosi szerkezetének kiegyensúlyozatlanságából eredő manipulatív tájékoztatás, a magyar kultúrát háttérbe szorító idegen szubkultúra nemcsak a nemzeti érdekeket sérti, hanem ellentétes a régiók sokszínűségének megőrzésére vonatkozó uniós direktívákkal is. Az uniós köröket azonban érdekes módon nem aggasztja az értékromboló folyamat. Lényegtelen továbbá a liberálisokért könnybe lábadt szemekkel aggódó EU nobilitások számára, hogy a kisebbségi sorsban sínylődő milliós magyarság nem használhatja szabadon az anyanyelvét. Ellenben a liberálisok által generált áldemokratikus hisztéria az igen, az már fölöttébb drámai. Ha ez így megy tovább, könnyen kiderülhet, hogy az Európai Unió azért szerepel harmatgyengén a világgazdaságban, mert a magyar médiatörvény aláaknázta a versenyképességét.
Egyébként a liberálisok miért éppen a végrehajtó hatalmat támadják? Olybá tűnik, a jogtudományi ismereteik szelektívek, ha egyéni érdekérvényesítésről van szó. A választói akaratot kifejező törvényeket nem a kormány, hanem a jogalkotó, azaz a legitim Parlament hozza. A liberálisok is ott voltak az ország házában, véleményt formáltak, kritizáltak, szavaztak, vesztettek. Ezek szerint a liberális hadvezetésnek nem tetszik a parlamentáris demokrácia, a népszuverenitás, ha nem ők uralkodnak. Mit lehet tenni? A társadalmat nem lehet leváltani. Tömeges öngyilkossági hullám sem várható. A liberális hadvezérek egyelőre kénytelenek tudomásul venni, hogy a parasztsággal szövetséges munkásosztály proletárdiktatúrája fölött eljárt az idő, amikor a péklegények megmondták az egyetemi tanároknak, hogy mihez tartsák magukat, ha nem akarnak akasztófára kerülni. De óva intem a liberálisokat attól, hogy letargiába zuhanjanak. A polgári demokrácia szabályai szerint semmi akadálya nincs, hogy a kitűnően képzett médiastratégáik az internacionalista testvériség égisze alatt a nagy tanító, Kun Béla módjára szórják a világmegváltó téziseiket a nép közé. A híres szürkeállományukat bevetve a következő választásokon újfent utat mutathatnak a mucsai provincializmus gödrébe süppedt magyar társadalomnak. Az istenadta nép majd kiemelkedik a sötétségből és üdvrivalgások közepette ismét a liberálisokra szavaz. Való igaz, némi aggodalomra ad okot, hogy a győzelem esélye aszimptotikus jelleggel konvergál a nullához. De hátha!
A kiegyensúlyozatlan médiahelyzet félelmetesen hasonlít Magyarország beszűkült mozgásteréhez, amelyben nem a választópolgárok akaratát képviselni köteles végrehajtó hatalom, hanem transznacionális erőtér diktál. Úgy látszik, nekünk ötszáz éve mindig szolgálnunk kell valakit: hol az oszmán birodalmat, hol a Habsburgokat, hol a nemzeti szocializmust, hol a bolsevizmust, most meg a globalizmus előtt hajlongunk.
A legnagyobb magyar, Széchenyi István szerint: Magyarország nem volt, hanem lesz. Most azt mondaná: Magyarország nincs. Eladtuk! A választópolgárok bizalmával visszaélő politikai hatalom elherdálta. Még tapsolt is az isteni tőke diadalához. A globális érdekszféra megszerezte az ezeréves örökségünket. Egyetlen kardcsapás nélkül! Elherdáltuk őseink örökségét, gúny tárgyává tettük a nemzeti önbecsülésünket, lekezeltük a kulturális értékeinket, önként sodortuk szolgasorba a kiváló természeti és humán erőforrásokkal rendelkező Magyarországot. Miért? Merjünk kicsik lenni?- mondják a posztkommunista korifeusok. Legyenek csak ők olyan kicsik, amennyire társadalompolitikailag lehetséges, de Magyarországot hagyják békén! A történészeink és politikusaink kishitűséget sulykoló felfogása alapján a felnövekvő generáció joggal csodálkozik: ez a szerencsétlennek beállított magyarság egyáltalán hogyan tudott meglenni ezer éven át a csodálatos Nyugat gyámolító segítsége nélkül. A nemzeti vagyon „privatizációs sikerként” aposztrofált elherdálása olyan katasztrofális gazdasági és morális válságba sodorta az országot, mintha két háborút vesztettünk volna egymás után. Az úgynevezett fogyasztói társadalom fenntartható fejlődésének tragikus vonzata a példátlan méreteket öltött értékválság, beleértve a nemzeti lét alapvető sejtét a családot is. A KSH adatai szerint az úgynevezett rendszerváltoztatás óta eltelt időszak alatt több mint félmillió fővel csökkent a magyar népesség lélekszáma. Ekkora demográfiai katasztrófát, ehhez fogható nemzeti tragédiát még a bolsevik diktatúra sem okozott. Ráadásul a lelkületében magyar érzelmű emberek is menekülnek a karakterét vesztett, a liberális globalizáció mocsarába süllyedt Magyarországról. Kiváló képességű magyar emberek, fiatal tudósok hagyják el a hazánkat és gazdagítanak idegen nemzeteket. Majd óriási pénzen visszavásároljuk azokat az értékeket, amelyeket a mi honpolgáraink állítottak elő. Mi kell még, hogy észhez térjen Magyarország?
Nekünk Mohács kell – mondja Ady. Az úgynevezett rendszerváltás neoliberális korifeusai az akkori nemzeti tragédiát is túlszárnyalták. Mohács után még volt remény. Most remény sincs. Most a polgári demokrácia égisze alatt sunyi, alattomos diktatúra van. Magyarország elvesztette a nemzeti identitását és gyakorlatilag a szuverenitását is. Médiavezérelt szolganemzet lettünk. Idegen érdekek kiszolgálói. Belesüppedtünk az integrációs folyamatnak nevezett globális masszába, amely elnyeli a nemzeti karaktert, az erőforrásainkat pedig felemészti, holott nyilván nem ez volt a cél, amikor beléptünk az Európai Unióba. A kínkeservesen összetákolt Európai Unió eredeti célja az intézményrendszer egységesítése, ami egyáltalán nem azonos a globalizációval. Sőt, éppen ellenkezőleg: az integrálódó Európa vezérelve a régiók identitásának a megőrzése, mivel Európa értékét az évezredes kulturális öröksége és sokszínűsége jelenti. (Legalábbis mi európaiak erre szoktunk hivatkozni, más hatalmi tényezők meg mosolyognak rajta. Az amerikai hadügyminiszter, Donald Ramsfeld kerek-perec kioktatta a szerinte döntésképtelen, szfinx-módjára megkövült, ósdi Európát, amikor nem mutatott egységet Irak lerohanása dolgában.)
Az integráció valóban üdvözítő lehet, mert fokozhatja Európa versenyképességét, amiből elméletileg Magyarország is profitálhat. Nem véletlenül használtam a feltételes módot, mert a teóriával szemben a tények azt mutatják, hogy integráció ide, integráció oda, Európa egyre jelentéktelenebb tényező a világgazdasági folyamatokban. Mindenesetre árgus szemekkel figyelhetjük a csodát, miszerint harmonikus egység jön létre abban az Európában, amelyet a történelme folyamán nemhogy érdekazonosság, de mindig antagonisztikus ellentétek, széttagoltság jellemzett. A nagyhatalmak az utóbbi ötszáz évben nem engedték meg a stratégiai ütközőzónában elhelyezkedő Magyarországnak, hogy szuverén állam legyen. Évszázadokig különféle hatalmi erőtereket szolgáltunk, de legalább tudtuk, hogy ki ellen küzdöttünk. A globalizálódó világban („new age”) azt sem tudjuk, hogy tulajdonképpen kit szolgálunk. Most mindenkit: a nemzeti létet szétverő, merkantilista, arcnélküli monetáris oligarchiát. A választópolgárok erre adtak felhatalmazást a közhatalmat gyakorló nobilitásoknak? Aligha. De a magyarok mindig képesek voltak bravúros megoldásokra, a mostani egy politikatudományi csúcsteljesítmény. Szabadalmaztatni kellene a speciális magyar demokrácia, amelynek esszenciája: a magát kirekesztettnek hirdető törpe minoritás uralma a többség fölött.
Antall József a halálos ágyán Orbán Viktorra bízta az országot ezekkel a szavakkal:
„Keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van értelme.”
Hol van a keresztény Magyarország Orbán úr? Magyarországon már nem a külföldi, hanem a magyar polgár idegen. A keresztény kultúrkörben nevelkedett ember már nem érzi otthon magát a saját hazájában. Németh László szavaival: „Úristen, én nem vagyok otthon!”
(Szerző: Sótonyi József)
A végén még megijed tőle Dél-Amerika. Orbán Viktor csak szeretné, ha Magyarország olyan mentális állapotban lenne, olyan karakteres nemzeti identitással rendelkezne, mint a gőgös Európa által lekezelt, harmadik világnak tekintett latin-amerikai társadalmak. A szándék azonban üdvözlendő: a pszeudoliberális korifeusokkal szemben Orbán Viktor legalább szeretne valamit tenni a földbe döngölt nemzeti önbecsülésünk helyreállítása érdekében. A kérdés csupán az alkalmazott taktika, ami ez idáig nem volt valami hatékony.
A nagyobbik gyerekem perui diplomata, de teljes jogú magyar állampolgár is, aki joggal kérdezi: mi oktatjuk ki Dél-Amerikát? Az európai társadalmak erkölcsi válságában az előkelő mélypontot elfoglaló Magyarországon piedesztálra emelkedett az erkölcstelenség, uralkodó felfogássá vált a tisztességtelen magatartás, mint az érdekérvényesítés leghatékonyabb eszköze. A korrupció már szinte intézményesített formát öltött. Nem kivétel a végrehajtó hatalom, a bírói hatalom és az ügyészség sem, amelyek virtuális jogkövető magatartást tanúsítanak, de a valójában kivonják magukat a jog uralma alól, és ezzel akadályozzák a polgári demokrácia működését. Sőt, a közhatalommal kollaboráló ügyészség színvonaltalan munkájának következményeképp egyes korifeusok mintát szolgáltatnak erkölcstelenségből, bíztatást adva a felnövekvő generációnak hasonló morál követésére. Ily módon nem a gazdasági válság az elsődleges probléma, az csupán következmény. A „se szabály, se morál” felfogás, a dilettantizmus, a megbízatásukkal rosszul sáfárkodó politikai erők tehetetlenkedése, az írástudók árulása, az állampolgári szerepvállalás hiánya és a civil társadalom bénultsága az igazi ok, ami generálta a nemzetromboló folyamatot. A morális válsághoz ráadásul szakmai színvonaltalanság, szervezetlenség társul. A Montesquieu-féle struktúra államhatalmi ágai meghökkentően gyenge színvonalon működnek. Az intézményrendszer gyakorlati működésében nem fejeződnek ki a demokratikus jogállam eszményei, az alapjogok.
Összességében: az állam képtelen ellátni az alapvető funkcióit az Európai Unió tagállamához méltó színvonalon.
És mindeközben mit csinál a magát nemzetinek valló politikai erő? Feltartja a kezét, mint Pilátus a krédóban. Úgy viselkedik, mint valami kívülálló, mintha semmi felelősség nem terhelné. Súlyos felelősség terheli Fideszt is azért, hogy Magyarország a transznacionális tőke vazallusává, médiavezérelt szolganemzetté vált, amely nemcsak az identitását vesztette el, hanem gyakorlatilag a szuverenitását is. A magát hirtelen szociáldemokratává átkeresztelt MSZP-vel egy húron pendülve, a jobbközép parlamenti pártok is megszavazták a sarkalatos törvényeket, amelyek következtében olyan jogi, gazdasági, erkölcsi környezet alakult ki Magyarországon, ami példátlan a modern civilizációk történetében, nevezetesen: a magyar polgár hátrányba került a saját hazájában a külföldivel szemben.
A hatalom demokráciát hirdet, de diktatúrát gyakorol. Hogyan lehetséges ilyen áldatlan állapot a polgári demokrácia szerinti „lex facit regem” (joguralom) égisze alatt? Úgy, hogy a magát függetlennek valló, de valójában függőségi viszonyban lévő bírói hatalom eltávolodott a társadalom igazságérzetétől, és a Kelsen-féle jogformalizmust követő, jogforrásnak tekintett „bírói gyakorlat” akadályozza az állampolgári jogérvényesítést a közhatalommal szemben. Az Alkotmányunk a totalitárius rendszerből örökölt sztálinista alaptörvény toldozott-foldozott változata, a jogszabályok nem felelnek meg az európai alkotmányosság kritériumainak. De a hatalom még a gyenge szakmai színvonalú törvényeket sem tartja be, illetve nem tartatja be. Vegyük például az úgynevezett médiatörvényt, amely a magyar jogalkotás negatív csúcsteljesítményeként értékelhető Werbőczy Tripartitum-máig visszamenőleg. Nem elég, hogy a profitorientált média más nemzetek szubkultúrájának legócskább szemetét sugározva rombolja a kulturális értékeinket, hanem a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (dicső jogelőd: ORTT) még bíztatást is ad a jogsértő magatartáshoz például azzal, hogy nem hajtotta végre a Legfelsőbb Bíróság ítéletét, amely az RTL-el megkötött műsorszolgáltatási szerződés felbontására vonatkozik. Következőleg a médiahatóság milyen erkölcsi alapon vár el jogkövető magatartást a műsorszolgáltatóktól? A törvényben hiába fejeződik ki a kulturális értékeink védelmét szolgáló jogalkotói akarat, a transznacionális érdekszférát szolgáló tömegkommunikáció hatósági segédlettel pusztítja az évezredes magyar kultúrát, benne a legféltettebb kincsünket, a nemzeti összetartozás legfontosabb elemét, az anyanyelvünket.
Az úgynevezett rendszerváltozást követő tömegkommunikáció így jellemezhető: a mennyiség forradalma, a minőség bukása. Az elektronikus médiumokban soha nem látott szakmai dilettantizmus tombol, amely már a bűncselekmény határát súrolja. Ennek legfájóbb következménye a nyelvrombolás. Miközben az északi szomszédunk nyelvtörvénnyel sújtja a kisebbségi sorsban sínylődő magyarságot, mit teszünk mi az anyanyelvünk védelmében? Semmit. Sőt, éppen ellenkezőleg: mind a kereskedelmi, mind a közszolgálati médiumok folyamatosan rombolják a felnövekvő generáció beszédkultúráját. Hála a jó égnek, vannak még gyönyörű magyarsággal beszélő, kellemes hangú szerkesztők, de már nem az általuk képviselt minőség a jellemző.
A riporterek, tudósítók, műsorvezetők többsége a szép magyar beszéd artikulációs bázisától, ereszkedő dallamvezetésétől idegen, éneklő, a mondatvégeket lebegtető, rossz ritmizálású, monoton hangsúlyozású, affektáló, gépies beszédmodort terjeszt. Az értelemzavaróan rossz hangsúlyozást még tetőzik hibás hangképzéssel (dysphonia) is: például „a” hang helyett „e” hangot ejtenek, ami kulturálatlan, nyegle, affektáló, fülsértően magyartalan beszédet eredményez. Egyes „sztár” műsorvezetők még fokozzák a hallgatók szenvedését azzal, hogy súlyosan beszédhibásak, pöszék, selypítenek, hadarnak, mekegnek-makognak.
A tömegkommunikáció kiegyensúlyozatlan tulajdonosi struktúrájából következő liberális hegemónia következményeként az ezeréves Magyarország fennmaradásában hozzávetőlegesen nulla szerepet játszott liberalizmus a közgondolkodás vezérfonalává vált. Természetesen nem Széchenyi, Deák, Eötvös, Kossuth nemzeti liberalizmusáról van szó, amellyel összemossák a mostani nemzetrontó liberalizmust. A liberalizmusnak eredetileg abban volt óriási jelentősége, hogy jogállami alapokra helyezte az autokrata rendszereket, amely folyamat a XIX. század végére befejeződött. Korukban a demokratikus jogállam mindenki számára biztosítja azokat a szabadságjogokat, ami a liberalizmus fő értéke. Következőleg a liberalizmus, mint önálló politikai irányvonal értelmetlenné vált a modern polgári demokráciákban. A jogegyenlőség alkotmányos garanciájának égisze alatt mit akarnak bizonytani a liberálisok? Orwelltől plagizálnak: mindenki egyenlő, de a liberálisok még egyenlőbbek. Ezek szerint őket kell követni.
Cui prodest? – mondja a latin. Milyen nemzeti érdek fűződik a folyamathoz? A klasszikus demokrácia-felfogással összeférhetetlen, hogy egy törpe minoritás döntően befolyásolja a többség eszmerendszerét, értékszemléletét. Az „orwelli liberalizmusnak”, a zabolátlan szabadelvűségnek az lett a tragikus következménye, hogy az elmúlt húsz évben az identitástudat, a nemzeti önbecsülés, a magyar történelmi, kulturális örökség tökéletesen háttérbe szorult a médiavezérelt közgondolkodásban és közoktatásban. Az elsődleges ok a tisztességtelen piaci versenyhelyzet, illetve a tömegkommunikáció tulajdonosi szerkezetének radikális megváltozásában keresendő. A magyar médiapiacon az idegen tulajdonú kereskedelmi televíziók dominanciája mellett a Magyar Televízió és a többi közszolgálati médium marginális szereplő. A totalitárius rendszer proletárdiktatúrájának információs monopóliumát felváltotta transznacionális erőtér kommunikációs diktatúrája. Szó sincs pluralizmusról, esélyegyenlőségről, objektivitásról. A túlreprezentált liberális erők árnyékában a különböző társadalmi csoportok korántsem kapnak azonos esélyeket a tömegkommunikációs eszköztár használatában, beleértve a nemzeti tulajdonban lévő frekvenciakészletet is. A profitorientált kereskedelmi médiumok a szó szoros értelmében meghatározzák a felnövekvő generáció értékrendjét, a szellemiséget, a követendő erkölcsi, viselkedési mintát. A tulajdonosi szerkezetből eredő hátrányt még súlyosbítja a keresztény-konzervatív értékrendet valló médiastratégák amatőrizmusa. És mit tett az ORTT, illetve mit tesz a jogutód Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság? Gyakorlatilag semmit. Hagyja eszkalálódni az értékromboló folyamatot ahelyett, hogy pozitív diszkriminációt alkalmazna a médiatörvényben előírt jogalkotói akarat teljesítése érdekében.
Bezzeg a liberális ellenzék! Képtelenek úriember módjára tudomásul venni, hogy a választói akarat beledöngölte őket az agyagba. Minő pech! De hát Churchill is megmondta: a demokrácia nem jó dolog, de nincs nála jobb. Posztkommunista neoliberálisokra szabott demokrácia pedig sosem volt és vélhetően nem is lesz soha. A civilizált országokban szokásos erkölcsi normákkal szöges ellentétben áll, hogy a bolsevik taktikai hagyományokat követő liberális ellenzék hátba támadja a példátlanul széles társadalmi felhatalmazást kapott kormányt és kormányfőt a nemzetközi színtéren az új médiatörvény ürügyén. Gondolják: demokrácia ide demokrácia oda, az mégiscsak tűrhetetlen, hogy az ezeréves keresztény Magyarországon meginogjon a liberális hegemónia. De fölösleges a nagy riadalom. A régihez hasonlóan az új médiatörvényben megfogalmazott vezérelv, nevezetesen a nemzeti identitás megőrzése, az kulturális értékközvetítés, a tárgyilagosság, a sokszínűség és szakszerűség aligha fog működni, mert nincsenek megfelelő garanciák a megvalósításhoz. Az Európai Unió különféle bizottságai miért nem ezzel, a húsz éve tartó kártékony folyamattal foglalkoznak? A médiapiac tulajdonosi szerkezetének kiegyensúlyozatlanságából eredő manipulatív tájékoztatás, a magyar kultúrát háttérbe szorító idegen szubkultúra nemcsak a nemzeti érdekeket sérti, hanem ellentétes a régiók sokszínűségének megőrzésére vonatkozó uniós direktívákkal is. Az uniós köröket azonban érdekes módon nem aggasztja az értékromboló folyamat. Lényegtelen továbbá a liberálisokért könnybe lábadt szemekkel aggódó EU nobilitások számára, hogy a kisebbségi sorsban sínylődő milliós magyarság nem használhatja szabadon az anyanyelvét. Ellenben a liberálisok által generált áldemokratikus hisztéria az igen, az már fölöttébb drámai. Ha ez így megy tovább, könnyen kiderülhet, hogy az Európai Unió azért szerepel harmatgyengén a világgazdaságban, mert a magyar médiatörvény aláaknázta a versenyképességét.
Egyébként a liberálisok miért éppen a végrehajtó hatalmat támadják? Olybá tűnik, a jogtudományi ismereteik szelektívek, ha egyéni érdekérvényesítésről van szó. A választói akaratot kifejező törvényeket nem a kormány, hanem a jogalkotó, azaz a legitim Parlament hozza. A liberálisok is ott voltak az ország házában, véleményt formáltak, kritizáltak, szavaztak, vesztettek. Ezek szerint a liberális hadvezetésnek nem tetszik a parlamentáris demokrácia, a népszuverenitás, ha nem ők uralkodnak. Mit lehet tenni? A társadalmat nem lehet leváltani. Tömeges öngyilkossági hullám sem várható. A liberális hadvezérek egyelőre kénytelenek tudomásul venni, hogy a parasztsággal szövetséges munkásosztály proletárdiktatúrája fölött eljárt az idő, amikor a péklegények megmondták az egyetemi tanároknak, hogy mihez tartsák magukat, ha nem akarnak akasztófára kerülni. De óva intem a liberálisokat attól, hogy letargiába zuhanjanak. A polgári demokrácia szabályai szerint semmi akadálya nincs, hogy a kitűnően képzett médiastratégáik az internacionalista testvériség égisze alatt a nagy tanító, Kun Béla módjára szórják a világmegváltó téziseiket a nép közé. A híres szürkeállományukat bevetve a következő választásokon újfent utat mutathatnak a mucsai provincializmus gödrébe süppedt magyar társadalomnak. Az istenadta nép majd kiemelkedik a sötétségből és üdvrivalgások közepette ismét a liberálisokra szavaz. Való igaz, némi aggodalomra ad okot, hogy a győzelem esélye aszimptotikus jelleggel konvergál a nullához. De hátha!
A kiegyensúlyozatlan médiahelyzet félelmetesen hasonlít Magyarország beszűkült mozgásteréhez, amelyben nem a választópolgárok akaratát képviselni köteles végrehajtó hatalom, hanem transznacionális erőtér diktál. Úgy látszik, nekünk ötszáz éve mindig szolgálnunk kell valakit: hol az oszmán birodalmat, hol a Habsburgokat, hol a nemzeti szocializmust, hol a bolsevizmust, most meg a globalizmus előtt hajlongunk.
A legnagyobb magyar, Széchenyi István szerint: Magyarország nem volt, hanem lesz. Most azt mondaná: Magyarország nincs. Eladtuk! A választópolgárok bizalmával visszaélő politikai hatalom elherdálta. Még tapsolt is az isteni tőke diadalához. A globális érdekszféra megszerezte az ezeréves örökségünket. Egyetlen kardcsapás nélkül! Elherdáltuk őseink örökségét, gúny tárgyává tettük a nemzeti önbecsülésünket, lekezeltük a kulturális értékeinket, önként sodortuk szolgasorba a kiváló természeti és humán erőforrásokkal rendelkező Magyarországot. Miért? Merjünk kicsik lenni?- mondják a posztkommunista korifeusok. Legyenek csak ők olyan kicsik, amennyire társadalompolitikailag lehetséges, de Magyarországot hagyják békén! A történészeink és politikusaink kishitűséget sulykoló felfogása alapján a felnövekvő generáció joggal csodálkozik: ez a szerencsétlennek beállított magyarság egyáltalán hogyan tudott meglenni ezer éven át a csodálatos Nyugat gyámolító segítsége nélkül. A nemzeti vagyon „privatizációs sikerként” aposztrofált elherdálása olyan katasztrofális gazdasági és morális válságba sodorta az országot, mintha két háborút vesztettünk volna egymás után. Az úgynevezett fogyasztói társadalom fenntartható fejlődésének tragikus vonzata a példátlan méreteket öltött értékválság, beleértve a nemzeti lét alapvető sejtét a családot is. A KSH adatai szerint az úgynevezett rendszerváltoztatás óta eltelt időszak alatt több mint félmillió fővel csökkent a magyar népesség lélekszáma. Ekkora demográfiai katasztrófát, ehhez fogható nemzeti tragédiát még a bolsevik diktatúra sem okozott. Ráadásul a lelkületében magyar érzelmű emberek is menekülnek a karakterét vesztett, a liberális globalizáció mocsarába süllyedt Magyarországról. Kiváló képességű magyar emberek, fiatal tudósok hagyják el a hazánkat és gazdagítanak idegen nemzeteket. Majd óriási pénzen visszavásároljuk azokat az értékeket, amelyeket a mi honpolgáraink állítottak elő. Mi kell még, hogy észhez térjen Magyarország?
Nekünk Mohács kell – mondja Ady. Az úgynevezett rendszerváltás neoliberális korifeusai az akkori nemzeti tragédiát is túlszárnyalták. Mohács után még volt remény. Most remény sincs. Most a polgári demokrácia égisze alatt sunyi, alattomos diktatúra van. Magyarország elvesztette a nemzeti identitását és gyakorlatilag a szuverenitását is. Médiavezérelt szolganemzet lettünk. Idegen érdekek kiszolgálói. Belesüppedtünk az integrációs folyamatnak nevezett globális masszába, amely elnyeli a nemzeti karaktert, az erőforrásainkat pedig felemészti, holott nyilván nem ez volt a cél, amikor beléptünk az Európai Unióba. A kínkeservesen összetákolt Európai Unió eredeti célja az intézményrendszer egységesítése, ami egyáltalán nem azonos a globalizációval. Sőt, éppen ellenkezőleg: az integrálódó Európa vezérelve a régiók identitásának a megőrzése, mivel Európa értékét az évezredes kulturális öröksége és sokszínűsége jelenti. (Legalábbis mi európaiak erre szoktunk hivatkozni, más hatalmi tényezők meg mosolyognak rajta. Az amerikai hadügyminiszter, Donald Ramsfeld kerek-perec kioktatta a szerinte döntésképtelen, szfinx-módjára megkövült, ósdi Európát, amikor nem mutatott egységet Irak lerohanása dolgában.)
Az integráció valóban üdvözítő lehet, mert fokozhatja Európa versenyképességét, amiből elméletileg Magyarország is profitálhat. Nem véletlenül használtam a feltételes módot, mert a teóriával szemben a tények azt mutatják, hogy integráció ide, integráció oda, Európa egyre jelentéktelenebb tényező a világgazdasági folyamatokban. Mindenesetre árgus szemekkel figyelhetjük a csodát, miszerint harmonikus egység jön létre abban az Európában, amelyet a történelme folyamán nemhogy érdekazonosság, de mindig antagonisztikus ellentétek, széttagoltság jellemzett. A nagyhatalmak az utóbbi ötszáz évben nem engedték meg a stratégiai ütközőzónában elhelyezkedő Magyarországnak, hogy szuverén állam legyen. Évszázadokig különféle hatalmi erőtereket szolgáltunk, de legalább tudtuk, hogy ki ellen küzdöttünk. A globalizálódó világban („new age”) azt sem tudjuk, hogy tulajdonképpen kit szolgálunk. Most mindenkit: a nemzeti létet szétverő, merkantilista, arcnélküli monetáris oligarchiát. A választópolgárok erre adtak felhatalmazást a közhatalmat gyakorló nobilitásoknak? Aligha. De a magyarok mindig képesek voltak bravúros megoldásokra, a mostani egy politikatudományi csúcsteljesítmény. Szabadalmaztatni kellene a speciális magyar demokrácia, amelynek esszenciája: a magát kirekesztettnek hirdető törpe minoritás uralma a többség fölött.
Antall József a halálos ágyán Orbán Viktorra bízta az országot ezekkel a szavakkal:
„Keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van értelme.”
Hol van a keresztény Magyarország Orbán úr? Magyarországon már nem a külföldi, hanem a magyar polgár idegen. A keresztény kultúrkörben nevelkedett ember már nem érzi otthon magát a saját hazájában. Németh László szavaival: „Úristen, én nem vagyok otthon!”
(Szerző: Sótonyi József)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)